Keresés

Gyerekfili

Könyvajánló

Látogatóink

2012.október 11. óta
mod_vvisit_counterMa36
mod_vvisit_counterTegnap109
mod_vvisit_counterA héten409
mod_vvisit_counterMúlt héten860
mod_vvisit_counterÖsszesen191779

Mai nap: 2017 dec. 14.

A magyar huszár a 16-17. században

Mátyás király állandó hadseregének II. Ulászló alatti szétzüllésekor főleg a huszárcsapatok maradtak együtt és részben a királyi és királynéi dandárokhoz, részben pedig a végekhez voltak beosztva. Már a mohácsi vész előtt a stájer rendek horvát és bosnyák zsoldosokból alakítottak lovascsapatokat a török portyázók elleni védelmükre, és e lovasok is huszároknak nevezték magukat. I. Ferdinánd király alatt jelentek meg először horvát és bosnyák zsoldosokból összeállított huszár-csapatok Németország hadszínhelyein, ahol a nép őket, nemzetiségükre való tekintettel ?Kroaten?-nek nevezte. Mikor később, a schmalkaldi háború alatt, a bécsi kormány valódi magyar huszárokat is küldött Németországba, akkor az ottani nép eleinte nem is vette észre, hogy ezek más nemzetbeli katonák, hanem csakis külsejük után ítélve, ezeket is csak horvátoknak nevezte, habár ezeket: ?szelídebb erkölcsűeknek és istenfélőbbeknek? is találta, mint a horvátországi lovasokat. A schmalkaldi háború döntő csatájában (Mühlberg mellett 1547.) már magyar huszárok is harcoltak és ők fogták el a schmalkaldi szövetség fejét, János Frigyes szász választófejedelmet.

 

A Habsburg-családból származott későbbi királyaink alatt is folytonosan harcoltak ugyan magyar huszárcsapatok a német és olaszországi hadszínhelyeken, és igen sokszor ki is tüntették magukat, csakhogy ezeket a csapatokat többnyire minden egyes hadjárat után rögtön feloszlatták, mert az akkori huszárcsapatok már nem telek-katonákból, hanem zsoldba fogadott harcosokból álltak. Ebben a korszakban ugyanis a törökök által elfoglalt vidékekről igen sok nemes és jobbágy család a magyarok által még megvédett megyékbe menekült; ezeknek a családoknak nagy része később olyan nyomorba jutott, hogy a fegyverforgatásra alkalmas férfitagjaik ? még ha nemesek voltak is ? szívesen beálltak jól fizetett zsoldos katonáknak, hogy családjaik sorsán legalább egy keveset segíthessenek. Rudolf király alatt (1576-1608) ilyen emberekből szervezett huszár-csapatok közül különösen a Pálffy-, Forgács- és Nádasdy-féle huszár-testületek (Corps) tüntették ki magukat. A zsoldba fogadott huszárcsapatokon kívül azonban az ország is állított még folytonosan huszárokat a hazát védő seregekhez; így például 1602-ben a törökök által meg nem szállt magyarországi megyék 1000, a véghelyek (határvárak és az azokhoz tartozó uradalmak) 2000 és Erdély 3000 huszárt küldtek a király seregeihez. Míg a Habsburg házból származó királyok a törökök elleni hadjáratokra spanyol és német katonákat ? főleg gyalogosokat és nehézlovasokat hoztak hazánkba, addig, mintegy ellensúlyozásul, a Német- és Olaszországban harcoló seregeik könnyűlovasságát főleg Magyarországban, részben pedig Szlavóniában összetoborzott lovasokkal képezték; így például a breitenfeldi csatában (1631) is négy magyar és egy horvát-szlavón huszártestület harcolt Tilly seregének soraiban.

 

I. Lipót alatt, Montecuccoli seregében főleg telek-katonákból és fegyver alá szólított nemes felkelőkből összeállított huszárcsapatok harcoltak a törökök ellen, s az akkori katonai írók főleg Bercsényi Miklós és Koháry huszárjait dicsérik, mint rendkívül merész és ügyes lovaskatonákat.

1688-ban I. Lipót király az 1685 óta együtt levő Czobor Ádám gróf huszár-csapatából, 3000 lovasból álló ?reguláris? huszárezredet szerveztetett, amelynek parancsnokává és ezredtulajdonosává Czobor Ádám gróf tábornokot nevezte ki. I. Lipót ezen huszárezred magaviseletével mind a szerbiai, mind a rajnamelléki hadszínhelyeken annyira meg volt elégedve, hogy később még négy reguláris huszárezredet szerveztetett éspedig az Esterházy, Pálffy, Deák és Forgács nevűeket.

 

A török kor magyar lovassága

 

A Mohács utáni zavaros évtizedekben Magyarországon hirtelen nagy szükséglet támadt fegyverforgatókban. Az elkövetkező évtizedekben a huszárság, mondhatni, "belakta" az ország egészét. Híres-hírhedt vezéreik az ország legkülönbözőbb részein szereztek birtokokat, hol királyi adományként, hol csak úgy egyszerűen az idegen birtok önkényes elfoglalásával.
A korabeli külföld, különösen német nyelvterületen, a huszár elnevezést ekkor már a magyar könnyűlovasság egészére vonatkoztatta. Ugyanakkor Magyarországon, ahol érzelmi kérdés is volt, ki milyen könnyűlovas, kinek milyen a társadalmi helyzete, milyen a katonai értéke, finoman minősítettek. Magyarországon változatlanul tovább élt a huszár szó alapvetően negatív jelentése. A magyar lovas soha nem nevezte magát huszárnak, ha önmagáról szólt. Nincs nyoma sem magánlevelekben, sem a kor szépirodalmában. Lovag, magyar lovas, katona, lovas vitéz, jargaló vitéz - ezek voltak a magyar könnyűlovas leggyakrabban előforduló akkori szinonimái.
Túlnyomó többségük a török terjeszkedés miatt birtokukat vesztett szegényebb nemesek soraiból került ki. Ezek a lovasok a magyarországi lovas kínálatban a hierarchia csúcsán álltak, amit igyekeztek is kihasználni, főleg anyagi képességeik javítására. Elszegődni kétféleképpen tudtak: vagy éves szolgálatot vállaltak, azaz jargalásra szerződtek, vagy havonta kapták fizetségüket. Az éves szerződést választók voltak a jargaló vitézek, utóbbiak pedig a hópénzesek. Voltak negyedévre szerződők is, ők voltak a kántorpénzesek. A jargalás szó az évi fizetség német megfelelője, a Jahrgeld elferdítéséből keletkezett. A latin nyelven megkötött szerződésekben jobbára latin megfelelőjét, a salláriumot használták. Akik végvárakban szolgáltak, többnyire jargalásra vagy kántorpénzre szerződtek, más szolgálatban a hópénz vált általánossá. A jargaló vitézek lovuk tartására mensualist kaptak. A hópénzes lovasok havi járandósága a stipendium volt.
Összességében bonyolult, szinte áttekinthetetlen szervezetű és szerkezetű katonai erő volt a hódoltság korának magyar könnyűlovassága. Eltérő típusaikat, különböző rétegeiket egyfelől társadalmi helyzetük, jogállásuk, vagyoni állapotuk, egzisztenciális képességeik, másrészről harcértékük, katonai alkalmazhatóságuk, fegyverzetük, felszereltségük határozta meg. Nem is beszélve az állandóan változó, mindig a konkrét hadi feltételekhez igazodó taktikai alakulásaikról, amelyeket kisebb-nagyobb harci vállalkozásokra, hadjáratokra állítottak össze, s amelyek különösen a korszak két nagy elhúzódó háborújában, a tizenöt éves és harmincéves háborúban szaporodtak el.
A magyarországi könnyűlovasság egyik sajátos csoportját a lovas hajdúság képviselte. A 16. század elején még csak, mint marhapásztorokat emlegetik őket, a század első felének zavaros háborús viszonyai közepette azonban egyre gyakrabban vettek igénybe katonai szolgálataikat is. Legnagyobb részt gyalogosok voltak, sőt a hajdú az akkori katonai terminológia szerint Magyarországon a gyalogost jelentette, a század vége felé azonban egyre növekvő számban már lovasok is megtalálhatók soraikban. Szerepük a tizenöt éves háború során, a nagy katonaínségben nőtt meg igazán, amikor ezeket a szabad legényeket nagyobb tömegben előbb a törökellenes hadjáratokban, majd a Bocskai István vezette szabadságharcban a Habsburgok ellen alkalmazták. Társadalmi legitimációjukat lényegében a Bocskai István fejedelem nevéhez fűződő letelepítési akció hozta el. Egy harcászati szempontú magyarázat szerint a lovas hajdúkat a tizenöt éves háborúban a puskás lovasság iránt megnövekedett hirtelen igény hívta életre: mivel a kopjával harcoló magyar lovasság idegenkedett a lőfegyvertől, ezért puskás gyalogos hajdúkat lovasítottak, amint tette azt például Dampierre császári ezredes is 1604-ben. Van ennél valószerűbb magyarázat is a lovas hajdúság születésére, ami ugyancsak a tizenöt éves háborúval függött össze. A 16-17. század fordulójának ez a rendkívül véres és Magyarország számára hihetetlen pusztulást hozott háborúja a társadalom legkülönbözőbb csoportjait, nemestől a jobbágyig, tette földönfutóvá. Számukra egyetlen megélhetési forrás maradt, a katonáskodás, amivel pedig óhatatlanul is az akkori magyar katonapiac kínálatát színesítették.
A kopjás és puskás lovasság jelenléte a század folyamán mindvégig nyomon követhető, mind az erdélyi hadaknál, mind a királyi Magyarországon. Amint az a korabeli forrásokból kideríthető, a magyar lovasság még a 17. században is sokáig jobbára kopjával volt felszerelve. Őket a korabeli közvélemény lovas mivoltuk minősítésére is gyakorta csak kopjásoknak nevezte. A kopja hadi szerepe a nyugati hadművészetben ekkor már erősen leáldozóban volt, itt azonban az ellenfél, a török lovasság miatt, amelynek egy része hasonlóan kopjás, még nagy kelete volt. A harmincéves háború alatt felállított ezredek javarészt kopjásan indultak a hadjáratra. Kopjáikat ? mivel a hadi rendtartások szigorúan tiltották, hogy a magyar lovasok barmikor is kopja nélkül legyenek - százával, ezrével társzekerek szállították a sereg után, amire szükség is volt, hiszen egy kopját többnyire csak egyszer lehetett használni; a kopja az első roham fegyvere volt, aztán el kellett dobni, mert a közelharcban mar csak akadályozta a lovast. Ilyenkor már a szablya, a buzogány, a hegyestőr került elő, vagyis a közelharc eszközei. Voltak ugyanakkor puskás magyar lovascsapatok mar a 16. század derekán is, mint például 1573-ban egy Hathalmy Miklós nevű kapitánynak a pápai várban szolgáló puskásai, vagy egy bizonyos Horváth János 1576-ban említett 50 fős lovascsapata, akiket egyébként a hivatalos német iratok lovas lövészek néven regisztráltak.
Egy tény biztonsággal állítható: a dunántúli és a felső-magyarországi végházak lovasai hamarabb elhagyták a kopját, mint a keleti végeke, s hogy az erdélyi hadseregekben a kopjás lovasság arányaiban mindenkor jóval nagyobb volt, mint a királyi Magyarországon. A székely lófők katonai kötelezettsége is a kopjás lovasok számát gyarapította, hiszen az előírások szerint a lófők is kopjával kötelesek hadba vonulni. A fejedelem 1620-ban szervezett fizetett seregében a tervek szerint 9700 kopjás és 3000 lovas hajdú lesz. Bethlen - bárha kényszerből is - tudatosan is erősítette lovasságának kopjás jellegét. Mert mindenkor megfutamodik ezer fegyveres puskás lovas 600 kopjás előtt, semmi fegyver nagyobb ellenségnek nincsen a kopjánál - írta egy levelében. Ezzel ellentétes volt Zrínyi Miklós felfogása, aki nyíltan hangoztatta, hogy a kopja a lovas kezében semmirekellő.

 

Székely kopjás huszárok

 

Székely kopjás lófők (1620) - Piros ruhás székely lovasok kopjával

Az erdélyi fejedelemség hadseregében szolgáló székelyek második rendje, a lófők kopjás huszárként voltak felszerelve és huszár módon harcoltak.  Ritkán, de még a nyilat is használták. A székelyek szabad katonai társadalomban éltek és életük végéig határőr és katonai szolgálatot teljesítettek. A fejedelemség legfőbb harci erejét jelentették, 8-10 ezer kopjást tudtak csatasorba állítani.

A székelyek piros süvege és piros dolmánya már egységes egyenruha. Lovukat és felszerelésüket maguk állították ki és a fejedelem évente mustrát-szemlét tartott fölöttük.

 

 

Székely lovas zászlós (1650)

Hegyes piros-fehér zászlót piros ruhás lovas. A kuruc kor huszárviselete egyenes folytatása annak a katonaruhának, amit a török időkben Magyarországon és Erdélyben viseltek. Ez a székely lófő zászlótartó piros bársonysüveget hord rangjelző tollal, piros félhosszú dolmányt, magas szárú sárga csizmát. Fegyverei szablya és pár pisztoly, amelyeket, akárcsak lovát, törökös aranyhímzésű takaró fedi.

A zászlótartók ekkor még nem használtak tartóhevedert, a rudat, a kopjához hasonlóan, combjuk mellé támasztották.

 

Székely kopjás (1690)

Darócruhás lovas zászlós kopjával
A kuruc kor huszárai már rég letették a kopját, a székely lovasságnál azonban rendszeresített fegyver maradt 1711-ig. Ez a szegény székely lófő egyenruha helyett egyszerű szűrposztó dolmányt visel, övébe tűzött rövidnyelű baltát és kopját. Kardja és lőfegyvere nincs. A székelyek többsége ennél jobban volt felszerelve.

 

Forrás:

Ságvári György, Somogyi Győző: Nagy Huszárkönyv - Magyar Könyvklub, Budapest, 1999