Keresés

Gyerekfili

Könyvajánló

Látogatóink

2012.október 11. óta
mod_vvisit_counterMa102
mod_vvisit_counterTegnap142
mod_vvisit_counterA héten830
mod_vvisit_counterMúlt héten833
mod_vvisit_counterÖsszesen182311

Mai nap: 2017 szept. 23.

Magyar huszárok a 19-20. században

 

A huszárság újjászervezése

A korszak még az elöltöltős puska és a lovasság klasszikus alkalmazása jegyében telt.
A szabadságharc után a huszárezredeket újjászervezték, Magyarország határain túlra telepítették, új egyenruhával és fegyverzettel látták el. A 12 huszárezred mindegyike 1660 emberből állt, amely négy osztályra, osztályonként két századra oszlott. Új rangokat vezettek be: szakaszvezető, őrvezető, puskaműves, szabó, szíjgyártó, nyerges, állatorvos és 7 ezredorvos. 1862-ben felállították a 13. és 14. huszárezredet.
Az egyenruha átvette a honvédség újításait: a felfelé keskenyedő csákót lószőrforgóval, az öt sorban zsinórozott atillát és szürke lovaglónadrág divatját.
Az ezredek hagyományos színeit megváltoztatták. A zöld dolmányt és piros nadrágot eltörölték. Minden ezred vagy sötét-, vagy világoskék egyenruhát kapott, piros, fehér vagy zöld csákóval. Ezt sárgaréz rózsa és kétfejű sas díszítette.
Fegyverzetként az 1845 mintájú kosaras szablya, az Augustin rendszerű pisztoly és karabély szolgált.

 

Közös és honvédhuszárok

Az 1849-1916 között uralkodó császár és király neve a magyar huszárság utolsó színes korszakát jelenti. Ez alatt a lovasság szerepe alapvetően megváltozott. A hátultöltős puska és ágy, a gyorstüzelő fegyverek, a gépkocsi és repülőgép megjelenése folyamatosan csökkentette az európai hadseregekben a lovasság számát és jelentőségét.
A nehéz fegyverzetű csatalovasság nem tudott alkalmazkodni az új feltételekhez. A portyázó huszár harcmodor azonban igen. Ezért a Monarchia növelte huszárezredeinek számát és más lovas alakulatait is a huszársághoz hasonlóan szerelte fel. Az egyenruhát egyszerűsítették, a felszerelést módosították. Bevezették a könnyű ügetést, a huszárok gyalogos kiképzését, végül géppuskákat és tüzérséget is kaptak. A magyar huszárság legnagyobb létszámát és minőségi fejlődése csúcspontját 1914-ben érte el.

1866-ban a Habsburg állam vereséget szenvedett Poroszországtól és Olaszországtól. 1867-ben kiegyezett Magyarországgal és létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia, amely két egyenrangú birodalomrészből állt. Ennek megfelelően átszervezték a hadsereget is, amely közös hadseregre, magyar honvédségre és osztrák Landwehr-re oszlott.
A 14 közös huszárezredet változatlanul Magyarországon sorozták, németül vezényelték. 1873-ban további két huszárezredet állítottak fel 15. és 16. sorszámmal. Az ezred 1133, a század 171 főből állt. A 6 század hármasával 2 osztályt alkotott. A Magyar Királyi Honvédség 10 honvéd huszárezredet állított ki, amelyeket magyarul, illetve a tizediket horvátul vezényelték. A hadrendet az 1889-es Véderőtörvény rögzítette.
A hadseregreform jelentősen módosította a huszárruhát és felszerelést. A csákó jóval kisebb és kúpos forma lett, réz rózsával, sasos címerrel és fekete lószőrforgóval. Az atilla zsinórzata megtartotta sárga-fekete színét, de formája egyszerűsödött. Az ezredek fele sötétkék, fele világoskék atillát és mentét kapott, valamennyi piros nadrággal. A csákószín ezredenként változott: piros, kék, szürke, fehér vagy fekete lett. A fehér körköpeny helyett a huszárok barna ujjas köpenyt kaptak.
Megszűnt a zsinóröv, a tarsoly és a sabrak, valamint a pár pisztoly. Kosaras kardjuk mellett a huszárok hátultöltős karabélyt, 1885-től ismétlőkarabélyt hordtak a hátukon, derékszíjukon pedig 2 barna tölténytáskát.
A közös hadseregben 1888-ban törvénybe iktatták az ?örökös ezredtulajdonosság? intézményét. A régi híres huszárok közül hármat érdemesítettek erre a címre, Hadik András a 3., Radetzky az 5., Nádasdy Ferenc pedig a 9. huszárezrednek lett örökös ezredtulajdonosa. Tovább élt az ekkor már igazán formális, de annál parádésabb és protokollárisabb valóságos ezredtulajdonosi rendszer is. Huszárezrede volt a Habsburg-házzal rokonságban álló uralkodócsaládok tagjai közül például II. Vilmos német császár és porosz királynak, I. Ferdinánd bolgár királynak, Lipót Frigyes porosz hercegnek és a brit uralkodónak. Az első huszárezrednek pedig, amint azt már ismerjük, hagyományosan a mindenkori osztrák császár, ekkor tehát I. Ferenc József volt a tulajdonosa.
1867 és 1914 között, a hosszú békekorszakban az Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen nagyobb háborús kalandja Bosznia-Hercegovina okkupálása volt, amelyben a huszárok közül a Császári és királyi debreceni 7. Huszárezred vett részt. A békeévek egyik leglátványosabb lovas nagygyakorlata 1911. augusztus 20. és szeptember 6. között zajlott Somogyban. A klasszikus lovasságot több mint 10 ezer lovas és ló képviselte, mellettük lovasütegek, 3 lovas-távíró szakasz, 5 lovas-géppuskás osztag, 2 rádióállomás, hidászvonat, kerékpárosszázad szerepelt a hadijátékon, amelynek folyóátkeléssel egybekötött távolfelderítés volt a fő célja. Három nap alatt 13 lovas-ezred úsztatott át a Dráván, szinte előrevetítve a három év múlva Orosz- és Lengyelországban éles és véres körülmények között zajló távolfelderítő hadműveleteket.

 

Az első világháború

 

1914-1918, a "nagy háború" egyben a klasszikus huszárság hattyúdala. Az osztrák-magyar hadvezetés kétfrontos háborúra készült. Az ennek megfelelő haditervben a haderőt három részre osztották. Az egyik csoportosítás a galíciai részeken állt, a másik a déli határoknál, a harmadik stratégiai tartalékot képezett. A lovasságot teljes egészében az orosz hadszíntérre szánták. Hasonló logika szerint tervezett azonban az orosz hadvezetés is. A Monarchia ellen felvonultatott orosz csoportosításban is jelentős lovas erők voltak, vagyis mindkét hadvezetés számított nagyobb lovas összecsapásokra.


Az oroszok ellen felvonultatott osztrák-magyar lovas erőket, kikémlelendő az orosz erőcsoportosításokat, szinte teljes létszámban távolfelderítésre vetették be. Váltakozó sikerrel folytak ezek a távolfelderítési akciók, s kezdetben egyes hadosztályok hihetetlen távolságokig hatoltak előre Oroszország belseje felé. Az első lovashadosztály két nap alatt közel 500 kilométert tett meg, noha igen nagy veszteségeket is szenvedett. A korabeli sajtó a háborús propaganda jegyében lelkendező hangon számolt be a kisebb-nagyobb sikerekről. Stojanov, Satanov, Jaroslavice - soha nem hallott települések nevét ismerhette meg a hírekre kiéhezett hátország a lovascsaták kapcsán. Az egyik legnagyobb s egyben a legtragikusabb lovasroham Gorodoknál esett meg, ahol magyar királyi honvéd huszárezredek szenvedtek rettenetes veszteségeket az orosz géppuskatűzben, a legnagyobbat a pápai és a zalaegerszegi ezred.


A háború első két évében az Osztrák-Magyar Monarchia lovassága, mint fegyvernem, lényegében felmorzsolódott. Az emberveszteség mellett hatalmas volt a lóveszteség is, amelyet a hadvezetés valójában már nem is tudott pótolni. A hajdani lovasság lövészárkokba kényszerült. Hamarosan megkezdődött az új körülményekhez igazodó átrendezés is. 1915 végétől a lovasezredekben az összesen 600 főt számláló 4 lovasszázad mellett megalakult egy-egy gyalogos lövészosztály. 1916-ban már fele-fele a gyalogosok és a lovasok aránya, három-három század, majd 1917 márciusában következett a nagy átszervezés, melynek során az 1., 2., 4., 6., 8. és 10. közös, illetve az 5. honvéd lovashadosztályt, nevük megtartása mellett, gyaloghadosztállyá alakították át. Az ezredekben csak egy-egy 25 fős lovasszakasz maradt, amelyek összevonva adták a hadosztály lovasszázadát.

 

Megszűnt a lovas- és gyalogososztály megkülönböztetés, mindkét osztály azonos fegyvert, felszerelést kapott. Mindegyik osztályhoz géppuskás század, rohamszázad, utászszakasz, 2 gyalogsági agyú, 4 aknavető, 4 gránátvető és fényszóróraj tartozott.
A háború utolsó évében ?rohamfélezredek? alakultak minden lovashadosztályban 300-300 karabéllyal, 6 lángszóróval, 4-4 akna- és gránátvetővel, míg az ezredek másik fele 3-4 puskás és 8 puskás-, géppuskás századra tagozódott, a puskás századok 4. szakasza pedig kézigéppuskás szakasz lett. E gyalogos rohamfélezredeket jobbára az olasz fronton vetették be, mint például 1918 júniusában a 11. honvéd lovas-hadosztály kötelékében a 2., 3., 5. és a 9. honvéd huszárezredet a piavei átkelésben.

 

 

A második világháború

 

A magyar huszár történet utolsó korszaka a háború gépesítésének ideje, amikor a lónak és lovasnak már semmi esélye nem volt a repülőgépekkel, tankokkal, gyorstüzelő fegyverekkel szemben.


Mégis, a II. világháború valamennyi résztvevő hadserege mindvégig használta a lovat, összesen mintegy 2,7 milliót, és pedig nemcsak szállításra, hanem lovasság formájában is. A legtöbbet a Szovjetunió és Lengyelország, de a németek, angolok, amerikaiak is.


A magyar királyi honvédség hadrendjében 1920 és 1945 között 4 huszárezred és több tucat önálló huszárszázad szolgált. Szerepük nem a lovasroham és közelharc volt, hanem a gyalogos és gépesített csapatok közé beosztva, speciális feladatok végrehajtása.

 

A felderítést ekkor már átvette a légierő. De továbbra is voltak olyan helyzetek, amelyekben a ló legyőzte a gépet: ködben, hóban, sárban járhatatlan utak, gép számára leküzdhetetlen erdős hegyi telep. A lovasság a ló gyakorlatilag korlátlan terepjáró képességét kihasználva gyakran előbb ért el egy stratégiai pontot, gyorsabban létesített összeköttetést két csapattest között, mint a tank vagy gépkocsi.


A közvetlen harcot a lovas lóról szállva, lovát biztos fedezékben hagyva, gyalogos módjára vívta. De a gyors helyváltoztatás, a váratlan helyeken való felbukkanás képessége előnyt biztosított neki a gyalogossal szemben.
Az ősi huszárerényeknek: az egyéni kezdeményezésnek, a merész ötleteknek, a villámgyors döntésnek és cselekvésnek a II. világháborúban is szerepe volt, és az 1. huszárosztály 1944-ben nagyon nagy túlerő ellen is helyt tudott állni.

A huszár már az I. világháborúban letette színes öltözetét, és gyalogsági ruhát öltött.
1920-1944 között a magyar lovasság is keki színű acélsisakot, bocskai sapkát, zubbonyt, köpenyt és nadrágot viselt. Lovas jellegét a fekete csizma, felkötött sarkantyúval és a háborúban már nem használt barnazsinóros mente mutatta.
Fegyverzete 1985 M. Mannlicher karabély, 1404 M. lovassági kard, a tiszteknél 1935 M. Browning és 1919 M. Frommer pisztoly.

 

A puskás századokat géppuskás és aknavető szakaszok, valamint fogatolt tüzérség segítette. A háborúban géppisztolyokkal, golyószórókkal, kézigránátokkal szerelték fel a huszárt, és gépesített egységekkel erősítették meg.

 

 

Az utolsó huszárroham

 

 

Az utolsó dokumentálható huszárrohamot 1941. augusztus 16-án Nyikolajevnél vezényelte Mikecz Kálmán. A huszárcsapat erősítésként érkezett, az orosz állásokat kellett áttörniük a német katonák előtt, akik ? saját bevallásuk szerint ? hiába próbálták áttörni az orosz vonalakat. A karddal és géppisztollyal felszerelt lovasok egyetlen rohammal áttörték a frontot. Az elképedt szemtanúk beszámolói alapján úgy kerültek be a történelembe, mint akik karddal futamították meg a szovjet hadsereget.

 

A szemtanú beszámolója az utolsó huszárrohamról:

 

??Ismét kemény harcban álltunk a kétségbeesetten védekező ellenséggel, aki egy magas vasúti töltés mellett ásta be magát. Már négyszer rohamoztunk, és mind a négyszer visszavertek bennünket. A zászlóaljparancsnok káromkodott, a századparancsnokok azonban tehetetlenek voltak. Ekkor a tüzérségi támogatás helyett, amit számtalanszor kértünk, egy magyar huszárezred jelent meg a színen. Nevettünk! Mi az ördögöt akarnak ezek itt a kecses, elegáns lovaikkal? Egyszerre megdermedtünk: ezek a magyarok megbolondultak! Lovasszázad lovasszázad után közeledett. Parancsszó harsant. A bronzbarnára sült, karcsú lovasok szinte odanőttek a nyereghez.

 

Fénylő aranyparolis ezredesük kirántotta kardját. Négy-öt páncélkocsi vágódott ki a szárnyakra, az ezred pedig a délutáni napban villogó kardokkal végigvágtatott a széles síkságon. Seydlitz rohamozott így valaha. Minden óvatosságról megfeledkezve kimásztunk az állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerű lovasfilm. Eldördültek az első lövések, aztán mind ritkábbak lettek. Kimeredő szemmel, hitetlenkedve néztük, ahogy a szovjet ezred, amely eddig elkeseredett elszántsággal verte vissza támadásainkat, most megfordult, és pánikszerűen elhagyja állásait. A diadalmas magyarok pedig maguk előtt űzték az oroszt, és csillogó szablyájukkal aprították őket. A huszárkard, úgy látszik, egy kicsit sok volt az orosz muzsik idegeinek! Most az egyszer az ősi fegyver győzedelmeskedett a modern felszerelésen....?

 

A szemtanú Erich Kern, német tiszt 1948-ban írta meg visszaemlékezését.

 

 

Forrás:

Ságvári György, Somogyi Győző: Nagy Huszárkönyv - Magyar Könyvklub, Budapest, 1999